Felülvizsgálja a visszeres csizmát.

A Fradi az ország legnagyobb pályaudvara; ha leállna, megbénul az egész magyar vasút Záhonytól Hegyeshalomig. Vállat vonok, még nem tudok semmit a MÁV-ról, egyelőre mindegy, hová küldenek. Kinyitom a jegyzetblokkomat. Kit keressek? A nevek a legfontosabbak, a legjobb hangulatú beszélgetés is zátonyra futhat, ha eltévesztem a riportalany nevét.

Seprűvéna és nagyobb visszerek ellen is van megoldás

Valahol olvastam, hogy anyanyelvünk összes szava közül fülünkben a saját nevünk cseng a legkellemesebben. De arra az egyre vigyázzon, hogy pontos legyen, mert Berendi nem tűri a késést. Állítólag, ha a névnapján 18 órára hívja a vendégeket, 18 óra 05 perckor már nem ereszti be őket.

Tudja, merre van a ferencvárosi pályaudvar? Másnap korán indultam el, már hét órára kiértem a Könyves Kálmán körútra. A táj földszintes, a város a hátát mutatja errefelé, minden szürke vagy kopott barna: egy laktanyakerítés, a Siketek futballpályájának betonfala.

Feltör a vad fű és a tarack, belepi a szépítő igyekezet emlékeit: száraz virágok lehorgasztott fejét, egykori kis utcakertek földbe süppedt téglaperemét. Már lefutott a reggeli csúcsforgalom, zsákutcában kiuzsorázott CA-s, CB-s kocsik parkolnak, egy hurokvágányon háború előtti falépcsős villamos jár be csikorogva.

A remíz előtt beton gerendarakások között egy vastalicskában meggyulladt a bitumen, füstje a szélben zászló alakúan felülvizsgálja a visszeres csizmát.

Egy cejgruhás öregember salakot hord ki a füsttől köhögve, nem ismer, de azért köszön nekem; isten tudja, mit árthatok, ha megharagszom?! Ahol a tekintet kiszabadul a falak közül, ott is csak gyárkéményeket látni és a vágóhidak roppant bástyáit, mindig is ők uralták a környéket; a Könyves Kálmán körutat régen Hajcsárok útjának hívták, gulyákat és sertéskondákat vertek végig rajta a vágóhidak felé.

Átmegyek egy folyosón egy örökre lezárt sorompó alatt — állítólag tíz éve még ki-kinyitották a láb és a boka duzzanata visszeres sietős pékek kedvéért, akik friss kiflivel fizették meg a baktert —, felülvizsgálja a visszeres csizmát jobbra, a Péceli útra, a gyalogjárót itt is sorompó és öt-hat sínpár keresztezi, itt már minden a vasúté. Feltűnik a pályaudvar épülete — illetve, amit én annak gondoltam; itt derül ki, hogy valójában a vasúti szertár; a pályaudvar a túlsó oldalon van.

Vein Stopper – Funkció – Vélemények

Egy felbontott, csonka hídon, tehervonatok fékezőfülkéin kapaszkodom át, az órámra nézek: mindjárt negyed kilenc, a januári hidegben is kiver az izzadság, nincs mese, elkéstem. Az ügy rosszabbul nem is kezdődhetne. Visszafogom a lihegésem, és bekopogok az állomásfőnöki előszobába, a titkárnő befelé int.

Berendi az asztal mögött ül, telefonál, közben lámpája fénykörében jelentéseket olvas, mikor meglát, felkel, és elém jön a szoba közepéig. Magas, testes, ötvenöt év körüli férfi, öntudatos és gyermekien jókedvű, olyan, mint egy orosz tábornok, ha csapatainak már sikerült körülzárnia az ellenséget. Asztalán négy vagy öt telefon áll, papírnehezékként egy sínmetszetet használ, a polcon egy Árpád sínautóbusz modellje, a falon a füleki vár képe lóg és egy cirádás betűkkel megírt Házirend: 1.

Berendi kis rosszallással szemet huny a késés fölött, kávét hozat, és jugoszláv sligovicával kínál, de előtte behajtja az ajtót; az előszobában jönnek-mennek a vasutasok, benézhetnek, nem szabad őket ingerelni és megdöbbenteni asztalon álló kupicával.

Közben szól a telefon, felveszi, nem köszön, nem társalog, félmondatokkal felelget: — Hallom. Majd meglátjuk. Leteszi a kagylót, intézkedik egy másik telefonon, közben szól a harmadik.

Berendi lassan és tagoltan válaszol, szüneteket tart, és figyeli, hol tartok a jegyzetelésben; már megszokhatta, hogy felírják, amit mond: — Reggel két óra ötven perckor kelek, három óra tíz perckor lépek ki a kapun, éppen elérem a szolgálati trolibuszt és a as felülvizsgálja a visszeres csizmát, ha kések, a vezető néha már megvár.

Négy óra előtt köszönök itt, Ferencvárosban a kapusnak. Este még fogadom az éjszakára belépő szolgálatot, és tizenkilenc órakor teszem le a lantot. Pontban tizenkét órakor ebédelek a családommal. Három problémáért?! Berendi arcára öntudatos mosoly ül ki, bár sokba kerül neki, de kétségtelenül elégedett magával. Óvatosan keresgélem a szavakat ellenvetésemhez, ilyenkor legjobb egy idézetre hivatkozni.

Mi a véleménye erről? A munka nem tűzoltás, nem lehet beérni azzal, hogy ma rendben mennek a dolgok, az irányító munkájában csak negyven százalék a jelené, hatvan százalék a jövőnek szól, ehhez pedig nem elég a nyolc óra.

Nem kell méricskélni az időt, az embernek a szíve is legyen ott, ahol a kenyerét szelik. Itt lakott a Gyáli úton, ő néha reggel két órakor bejött körülnézni. Ha éjszakás visszér almalé rendelkező voltam, és felhívtam a gurítódombot felülvizsgálja a visszeres csizmát a rendezőt, biztos, hogy ha valaki felvette a kagylót, az nem a forgalmista volt, hanem Udvarhelyi.

Katonabakancsban járt, el volt szakadva a kabátja, lobogott a haja, úgy rohangált; a vasutasok úgy is hívták, hogy Kis Borzas. Mikor elküldték nyugdíjba, engem akart az utódjának. Egyszer, még ben, Bebrits engedélyezte, hogy a túlóráim felét kifizessék, abban az évben ötezer forint fölött kerestem havonta, többet, mint a Vasúti Főosztály vezetői.

Azt szoktam mondani: belőlem egy is elég, két Berendit már nem bírna el a vasút.

De ha volna még egy, versenyre kelnék vele. Ahogy a zsidó felülvizsgálja a visszeres csizmát szerint harminchat igaz ember léte tartja fenn a világot, úgy támaszkodik a MÁV is Berendiék korosztályára, az ötven-hatvan év közti vasutasokra.

Tweet on Twitter Nem néhány ember, akinek problémái vannak a vénák, a nők, regaind a szobában elsöprő között leginkább érintett.

Ezek az emberek, akik még a háború előtt tanulták ki a vasutat, teljes szívvel kötődnek a munkájukhoz: az állomásfőnök, aki a pályaudvaron lakik, álmában is ellenőrzi a hangosanbeszélő jelzéseit, nem ébred fel az egymáshoz csapódó ütközők dördülésére, de felriad, ha egy rosszul meghúzott csavarkapcsot hall csikorogni. A mozdonyvezető hiába fut be éjfélkor a pályaudvarra, még két órát rászán, hogy mozdonyát megpucolja.

A vonalbejáró viharban még egyszer kimegy megnézni: nem dőlt-e rá egy fa a sínekre? Újabb, hasonló nemzedék nem felülvizsgálja a visszeres csizmát utánuk; egy régi, felelős munkaerkölcs utolsó mohikánjai ők, nekik felülvizsgálja a visszeres csizmát, hogy a vasút minden romlása ellenére még ma is különb, mint az átlagos magyar vállalatok. Magyarországon ma körülbelül napi ötezer vonat indul útnak, ha a közért, egy színház vagy egy építőipari tröszt munkatempójában dolgoznának azok, akik indítják, viszik, futásukat biztosítják és fogadják őket, talán kétezer vonat sem indulna el, és ezer sem jutna el a céljáig.

Akkoriban nehéz volt bejutni a MÁV-hoz, diplomás emberek letagadták a végzettségüket, hogy altisztek vagy szolgák lehessenek a vasútnál, olvastam valahol, hogy Nagyváradon egy váltóőri állásra ezerkétszázan jelentkeztek. Egy évig dolgoztam apám mellett a füleki porcelángyárban, ben rendeltek be felvételi vizsgára a vasúthoz.

Az orvosok nagyon megnéztek minket, elég volt három-négy rossz fog, hogy az illetőt elutasítsák.

Még a memóriánkat is kipróbálták, felolvastak egy cikket a Simplon-alagút építéséről, teli számokkal, egy óra múlva írásban felülvizsgálja a visszeres csizmát kellett adnunk az egész lényeget. Felvettek iskolára, Pestre küldtek a Luther utcába; egy év alatt öt vizsgát tettem le. Jolsvára kerültem gyakornoknak; én haza, Fülekre szerettem volna, de a nómenklatúra szerint ott csak tisztképzőt végzett forgalmista teljesíthetett szolgálatot. Mikor levizsgáztam, akkor végre Fülekre kérhettem magam, és úgy, ahogy elképzeltem, reggelenként én indítottam a diákvonatokat.

A háború végéig szolgáltam Füleken; mikor a csehek visszajöttek, a cseh állomásfőnök mondta, hogy maradjak, de a feleségem pesti lány volt, egy szót sem tudott csehül vagy szlovákul — meg én valahogy mindig magyar vasutas szerettem volna lenni.

Akit a mozdony füstje megcsapott…

Miskolcra helyeztek a szovjet vasúti ezred mellé. Beszéltem a nyelvüket, összebarátkoztam velük, a cukortól a sóig, a konzervtől a pálinkáig mindent megkaptam tőlük. Mikor a háború végre elvonult, rendezhettem az életemet.

Miskolcon nem tudtak lakást adni, el kellett jönnöm. Több hely között is választhattam, de én mindig nagy állomásra vágytam, azt szoktam mondani: nagy tóban lehet nagy halakat fogni.

Hogy sokat kell majd dolgozni, azt nem bántam, a munkának én sohasem a kisebb oldalát választottam. Beadtam a pályázatot Budapest-Ferencvárosba, átvettek, Felhívom a Budapesti Igazgatóságon a főirányítót, és megkérdezem, hogy mi történt nálunk: hány kocsi gurult le, hány vonat indult és mikor, előfordult-e baleset?

Utána hívom fel a saját szolgálattevőimet, és kérek tőlük jelentést az éjszakáról. Az ellenőrzésről mégsem szabad lemondani egy pillanatra sem. Itt az asztalomon áll egy telefon, ha felveszem, bele tudok hallgatni a pályaudvaron folyó beszélgetésekbe, és megmondom őszintén: néha felveszem a kagylót.

A jelentések után tovább tájékozódom; ellenőrzöm a forgalmi naplót, mennyi vonat érkezett be, felülvizsgálja a visszeres csizmát mennyi indult ki. Megnézem, milyen főnöki segítségre van szükség, például ha két-három vonatot be kell hozni, presszionálom a rendező pályaudvart, hogy teremtsenek helyet, tartalék mozdonyt követelek a fűtőháztól; én, a főnök, az asztalra vághatok ilyenkor, a helyettesem nem. Hét felülvizsgálja a visszeres csizmát bejön eligazításra az új szolgálat, majd a leváltott éjszakás személyzet.

Megbeszélem velük, mi volt a jó, mi volt a rossz a munkájukban. Azokért a hibákért, melyek nem ismétlődő hibák, nem kell levágni az emberek fejét, de szó nélkül hagyni nem szabad.

A nagyobb visszérplakkok súlyosabban büntetek, de nem őrzöm a haragot, aki öt percen belül nem felejti el az indulatait, az nem való vezetőnek. Az előírások szerint szabadnapot adhatok saját rendelkezésemben, más jutalomra csak felterjeszthetek. Mindaz, amit idáig elmondtam, a forgalmi irodában történt, ezután megyek csak át a helyemre. A feleségem nem is érti, hogy harmincegy éve vagyunk házasok, és még sohasem főzettem vele reggelit.

Fél nyolckor valamennyi főnök jelentkezik nálam a szolgálati helyéről, eligazítást tartok telefonon. Ferencváros személypályaudvar. Nyugati rendező pályaudvar — ez persze nem azonos Budapest Nyugati pályaudvarral.

Keleti rendező pályaudvar — ez meg a Keletivel. Sertésvásártér állomás. Budapest-Duna-part állomás.

A jogszabály mai napon Váltás a jogszabály következő időállapotára Jelen dokumentum a jogszabály 1.

Kőbánya Sertéshizlaló állomás. Ezenkívül még vannak gyári kirendeltségeink is, például a Hungária Vegyiművekben, és minden részleget külön főnök irányít. Osztott munkaidőben dolgoznak, délben két-három órára hazamennek, megebédelnek; ez benne van a kollektív szerződésben. A vezetői munkában kevesebb agitációra és több példamutatásra van szükség; azt szoktam mondani: ha egy főnök leül, a beosztottjai megágyaznak maguknak.

Behozzák a postát, egy óráig tart, amíg átnézem. Utána beszélek a többi szakszolgálat főnökével, felülvizsgálja a visszeres csizmát vontatással vagy a pályafenntartással, közben a feletteseim is rám kongatnak, hogy mi a helyzet.

Csak a dolgok teljes ismeretében lehet vezetni. Ha valaki jön hozzám panaszkodni, hogy egyik beosztottja berúgott, ki tudom igazítani: ezt úgy mondd, hogy én panaszlok, aki tavalyelőtt kétszer is berúgtam. Közben egyik fülemmel a külső szolgálatot figyelem, félóránként átugrok a forgalmi irodába, megnézem, van-e gép az induló vonatokhoz, mi van útban Ferencváros felé a csatlakozó fővonalakon.

Tizenkét órakor megebédelek… — Azt mondta, hogy délben nem megy haza; a felesége reggel elkészíti az ebédjét? Ebbe néhányan bele is kötöttek, és fel akartak jelenteni; majd mi megmutatjuk, hogy Berendi nem fog a szobájában ebédelni!

Az nem érdekli őket, hogy én evés közben is dolgozom, mert az üzemmérnök vagy az üzemgazdász ott ül mellettem, és referál.

A vezérigazgatóságtól külön írásbeli rendelkezést kellett kérnem, hogy jogom van a szobámban ebédelni.